Menekülj előre!

Sándor annyira gyakorlott interjúzó, hogy az állásinterjúzási statisztikáját látva felszaladt a szemöldököm. Próbainterjúra jelentkezett, heves érdeklődést váltott ki belőlem, hogy mi okozhat neki problémát. Találkozásunkkor hamar kiderült, hogy nincs kérdés, amelyre ne válaszolt volna már, nincs interjúzási szituáció, amelyet ne élt volna már át. Ettől persze magabiztos hatást kelt, kicsit már-már pattogós-sürgetős a stílusa. A bemutatkozása felénél elveszítettem a fonalat, a hangja monoton és érzelemmentes, darálta a múltját, mintha nem is az övé lenne. Minden évszám a helyén, ő aztán nem számolgatja, hogy hol hány évet, milyen beosztásban, gördültek a mettől-meddigek...

Kicsit zavart, hogy a szavamba vág, valahogy úgy tűnt lelkesnek, hogy közben mégis szenvtelen maradt. Kapkodva vette a levegőt, lette körülötte valami ideges vibrálás, a sok szó között csak súlytalanul lebegett a tartalom, a mondanivaló lényege nem jutott el hozzám. Nem fókuszált, nem lényegretörő, nincs csattanó. Nem értettem, mit akar mondani. Zümmögtek a félmondatok a fejemben, kezdtem félni, hogy soha nem ér a sztorija végére, és sosem tudom meg, hogy mit is akar tulajdonképpen az élettől. És tőlem.

Sándor megállt, megpihent, és olyan mohón várta a következő kérdést, mint ahogy vadászkutya tekint a gazdája kezében lévő gumityúkra, csak dobná már el… Nagyon tudja a múltját, de hogy a jövőben mit szeretne és miért, azok már energiahiányos válaszok.

Sándor a végletekig felkészült volt, le a kalappal. De ahogyan már te is sejted, a saját rutinja áldozatává vált. Kialakított magában, magáról egy sablont, gondolkodás nélkül darálta a megtanult válaszait. Híján volt minden kreativitásnak, lélektelen válaszai önmagát is elszürkítették. Olyan panel-válaszokat használt, amelyeket pozíciótól, vállalattól függetlenül használhatott bármelyik állásinterjún. Elmondása szerint épp az okozta neki a kudarcélményt, hogy a válaszokat egy tanácsadóval állították össze, aki – nyilván jószándékúan, ugyanakkor a könnyebb ellenállás felé haladva -, mindig, minden körülmények között kiválóan használható „megoldó-kulcsot” adott el. (Amelyről aztán kiderült, hogy egyetlen zárat sem nyit.)

Sándorral egy coaching folyamatban együtt dolgoztunk azon, hogy a fő célja (álmai állásának elnyerése) előtt beteljesítsen egy 0. lépést. Ami nem volt más, mint a megújulás. Együtt dolgoztunk azon, hogy nézzen rá önmagára, a helyzetére másik nézőpontból, gondolja át újra, milyen szavakat használ. Egyszerűsítsen, az energiája ne arra menjen el, hogy szóról szóra idézni tudja az önéletrajzát és a motivációs levelét, és azt se érezze a hallgatósága, hogy lélekben megint kipipált magában egy megválaszolt kérdést. Hogy ne szavaljon, mint a Versmondó Lány anno a Zsebtévében, hanem szívből, lelkesedéssel, emberien tudjon önmagáról beszélni, mint a világ legjobb munkaerejéről. Három alkalom múlva tudta, hogy mely értékeire támaszkodhat, mi az a szenvedély, ami őt előre viszi, mi az ő belső forrása, ami mint egy valódi erőforrás működik és milyen eszközei vannak ahhoz, hogy a következő állásinterjún kapcsolódni tudjon az interjúztatóhoz, a pozícióhoz, a vállalathoz. Megerősödött az énképviselete, tudta, hogy mi fontos és mi nem, újra örömmel és valódi lelkesedéssel állt a következő kihívás elé. Még a testtartása is megváltozott, újra önazonossá, magabiztossá vált, értette, hogy mi zajlik körülötte és kézben is tartotta a dolgokat. Meg a tollat, amikor a munkaszerződését írta alá. J

Az állásinterjúra, életed nehezebb akadályainak átugrására több szinten is fel lehet készülni. Röviden, gyorsan, tárgyszerűen, általános, sablonos válaszokkal, külső, konzerv-megoldásokkal. De lehet mélyebben, lassabban, belülről fakadó változtatásokkal, önismereti szinten – ez utóbbi mindig a saját életükért felelősséget vállalni tudók megoldása, és gyakorlatilag életminőség-befolyásoló hatása van, álláskereséstől független életterületeken is. De ezt neked, igazi Előremenekülőnek nem is kell tovább taglalnom, majd inkább személyesen.