Menekülj előre!

A napokban egy állásinterjúzó csókolt homlokon (na jó, póriasabban pusztán csak megihletett) azzal, ahogyan interjúzott. Egy túlteljesítő, munkájára precíz, több szakmai kompetenciájáról szuperlatívuszokban beszélő úriember volt, aki végső döfésként a „Menekülj előre” egyik konkurenciájának tanácsát is megfogadta és leadta a halálos lövést: „Gyengeségem az, hogy maximalista vagyok és emiatt sokat túlórázom.” Azta!

„Ezen mindenképpen fejlesztenem kell!” – tette hozzá  borongós, de eltökéltséget sugárzó arccal, kissé mesterkélten szomorkodva önnön gyengesége felett. (Szeretném csendben hozzáfűzni, hogy „a maximalizmus, mint gyengeség” megközelítéssel egyáltalán nem az a baj, hogy a konkurencia mondja! – a szerk.)

Erről jutott eszembe az, hogy talán fontos volna tisztázni, mit is jelent az, amikor azt mondjuk: kitűnni a tömegből és versenyezni. Vagy versenyelőnyre szert tenni. Hogy ebben talán van valami félreértés, valami, ami izzadságszagúvá teszi az emberek megmérettetési helyzeteit. Örökké versenyzünk: az idővel, a kollégákkal, rohanunk, mert folyton a „lemaradsz” üzenetet kapjuk a világból. Már egy egyszerű pulóvert sem vehetsz meg nyugodtan, csak sürgetések közepette és akciós banánt is csak akkor kapsz, ha elég gyors vagy és a nyitás már az üzlet előtt talál. És akkor még ott a karrier és a munka világa, ahol aztán tényleg nincs megállás, mégiscsak versenyszféra! De mintha az idő és a mennyiség hajtotta nagy versenyfutásban valahol lemaradt volna a minőség kérdése… (Ajánlott irodalom: LGT: Primadonna)  
Versenyképes nem azzal leszel, hogy nagyot mondasz, kapkodsz vagy turbulens vagy.

Semmi baj nincsen azzal, ha átlagos kompetenciákkal bíró, teljesen normális  álláskeresőként mész el egy állásinterjúra. Semmi baj nem történhet veled, ha nem jársz vízen, nem Chuck Norrisnak tünteted fel magad, egyszerűen „csak” elég jó vagy a szakmádban, hétköznapi, átlagos, de jól kiszámítható, elvárt szinten működsz, ezzel párhuzamosan nyitott vagy és folyamatosan fejleszted magad (erről persze nem elég beszélni, a hitelességet ebben az esetben is a gyakorlat bizonyítja).

De! Most jön a fordulat, kapaszkodj. Az a nem mindegy, hogy milyen az attitűdöd! A kérdés mindig az, hogy milyen energiaszinted van, milyen a hozzáállásod az új munkahelyedhez és pozíciódhoz, mennyire hihető rólad, hogy több energiát hozol be a csapatba, mint amennyit viszel, jó szakemberként tudsz-e kiemelkedően, mondhatnám: versenyképesen kommunikálni (szeretném jelezni, hogy a jó kommunikáció nem egyenlő a sok beszéddel!), odafigyelni önmagadra és másokra, tudsz-e kérdéseket megfogalmazni és feltenni, igen, akár saját magadnak is és megtalálod-e rá a választ? És ha megvan a válasz, kezdesz-e vele valamit, fejlődsz-e, visz-e tovább a belső hajtóerőd, amitől dinamikus, nyitott, együttműködő vagy és mindezt nem szólóharcosként, hanem csapatban, odaadóan, emelkedetten, odafigyelően, mások állapotát értve és figyelembe véve, és kiszámíthatóan magas minőségben? Tudod-e, hogy ez az érzelmi intelligencia, amely egyre nagyobb utat tör majd magának, mint elvárás, mert a munkáltatók kezdenek rájönni, hogy a számukra is az „okos, de EQ negatív” munkavállalók okozzák a  legnagyobb problémát. Az alacsony EQ-jú ember hiába rendelkezik kimagasló „hard-skillekkel”, hiába penge a saját szakterületén, ha összeférhetetlen, keserű alak, aki generálja a konfliktusokat és akinek még önmagával is nehéz az együttlét, nem hogy a kollégáival. Minél alacsonyabb valakinek az EQ-ja, annál kisebb az esély arra, hogy az illető együttműködési hatékonysága elérje az elvárt szintet. Az EQ-val kapcsolatban két jó hírem van: jobban fejleszthető, mint az IQ, a másik, hogy még írok majd róla!