Menekülj előre!

Pontosan érkezik a megbeszélt időpontra, zavarba ejtően elegáns. Szeretem ezt az illatot, púderes-puha, ropogósra vasalt fehér férfiing, ötvenes hölgyön. Átfut az agyamon, hogy talán fodrásznál is volt, körmei frissen lakkozva, fáradt rózsaszín gyöngyházzal. Határozott a kézfogása, megtörtségét csak a szemei árulják el, valahogy bánatos-könnyes, szomorúság sugárzik belőle. Mosolyráncai csak egy pillanatra, főként udvariasságból jelennek meg, mert zavarát mosollyal palástolja. Nincs hozzászokva, mondja, az internetes ismerkedéshez. Milyen igaz, a kapcsolatunk eddig virtuális volt, és meglehetősen episztoláris, én írtam, ő olvasott. Idegesen kortyolja a kávét, csak akkor kezd bele a mondandójába, amikor átülök a mellette lévő székre…

„Elfáradtam. Ötvennégy éves vagyok, az utcára kerültem, nem tudom, merre van az előre. Soha nem kellett állást keresnem, fogalmam sincs, hogyan kell állásinterjúzni. Gyártom az önéletrajzokat, küldözgetem mindenhová, de még csak válaszra sem méltatnak. Ha pedig véletlenül behívnak állásinterjúra, akkor lányom korabeli HR-es fruskák kérdezgetnek mindenfélét, amire már se kedvem, se idegem nincs válaszolni, mert megalázó, hogy szakmailag kérdőjeleznek meg. Mennyi mindent letettem már az asztalra, és most bizonygatnom kell, hogy megfelelhetek az állásra. Nincs nekem ehhez energiám…”

 Bár a beszélgetésünk alatt több információt is megosztott magáról, a lényeg esszenciája már ebben az öt-hat mondatban is benne volt. Hosszan beszélgettünk arról, hogy tudja-e a helyzetét, önmagát a másik oldalról, a munkáltató oldaláról tekinteni. És ha igen, tetszik-e neki, amit lát.

Elmeséltem neki egy titkot: az érett korosztálytól félnek a munkáltatók. Soha ki nem mondaná egyetlen cégvezető sem, hogy mik a valódi félelmei, állásinterjún pedig biztosan nem. Ha átülünk az ő székükbe, meghallgatjuk a fentieket az „ő fülükkel”, akkor könnyen kiderülhet, hogy a fenti mondatok épp a sztereotípiákat erősíti. S mint tudjuk, az ötvenen túliak legfőbb ellenségei a sztereotípiák.

Most hagyjuk magára kávét iszogatni az ügyfelemet és gyűjtsük össze, hogy mely sztereotípiák léteznek az ötvenesekkel kapcsolatban, amelyek félelmet keltenek a munkáltatókban: (Mitől félünk? A veszteségektől. Mi a baj a vezetők veszteségtől való félelmeivel? Az, hogy gátolja a „vásárlást”. Ez pedig így nem a barátunk.) Szóval a sztereotípiák (Mi a sztereotípia? Elképzelések és előítéletek együttese. Tehát nem feltétlenül az igazságról beszélünk.):

• Nem vagy nehezen formálható, rugalmatlan hozzáállás
• Túlzott magabiztosság szakmailag (a Megmondó típus)
• Nem nyitott hozzáállás az újdonságokhoz, modern megoldásokhoz
• Nehezebb tanulási hajlandóság
• Lassabb munkatempó, dinamizmus hiánya vagy alacsonyabb energiaszint
• Kevésbé megbízható memória, feledékenység
• Megrendült egészségi állapot
• Kiégés, fásultság tünetei, nem ritkán depresszióra való hajlam
• Nehéz motivációs lehetőségek – nincsenek nagy karrier-távlatok
• Gyenge vagy hiányzó nyelvtudás
• Hangulati változások – klimax
• Mély gyökerű berögzültségek szakmailag, emberileg egyaránt
• Alacsony mobilitási hajlandóság
• Koncentráció hiánya, emlékező képesség gyengülése
• A munkaidő alternatív kitöltése (a Tyúkanyó típus)

Bizonyára lehetne még folytatni a sort, de a megértéshez ennyi is elég. Ha tudod, hogy a munkáltató ilyen félelmekkel küzd, és azt is tudod, hogy a kiválasztásodat éppen ezek a félelmek gátolják, akkor nincs más teendőd, mint hogy – szigorúan a hitelesség mentén – átgondold és tudatosan felépítsd a mondandódat magadról, úgy, hogy az célba is érjen. És hogy azt hogyan kell csinálni? Tarts velünk, akárhány éves vagy, a következő cikkben erre adunk választ. 

Az ügyfelem pedig a remek kávézást követően boldog-mosolygósan távozott, lényegesen emelkedettebb hangulatban, valahogy nem is számolt a rengeteg lehetősséggel, ami rá vár, az erősségeivel, amire támaszkodhat, az újrakezdés izgalmával, az ötvenesek felülmúlhatatlan értékeivel. Én pedig még percekig mosolyogtam az utolsó mondatán, miszerint nem is olyan rossz ez a netes ismerkedés…