Menekülj előre!

Pályázatot hirdettünk, mert szerettük volna, ha olvasóink megosztották volna a véleményüket, gondolataikat veled. Példát szeretnénk mutatni a többszempontúságra, arra, hogy a dolgokat megközelíthetjük más szemszögből, más perspektívából is. Erre a pályázati felhívásunkra érkezett az alábbi cikk, fogadd szeretettel. A cikk írója KOKTÉL csomagot nyer, amennyiben a honlapunkon december 20-ig  a legtöbb like-ot kapja. Olvasd a gondolatait nyitottsággal és ha tetszett, a cikk elolvasása után a nyomj egy like-ot.

A cikkeket formailag szerkesztettük, de tartalmilag változatlan formában közöljük. Az alábbiakban olvasható gondolatok a pályázatot beküldő szerző véleményét tükrözik.

A cikk írója: "HR forever"

"Én megszállott visszajelző vagyok, pontosan azért mert egy multinál dolgozva sokáig csak tapogatóztam, hogy vajon jól dolgozom-e, és csak sejtettem a béremelésből, hogy mennyire elégedettek velem. Aztán -mint ahogy a multiknál elég sokszor előfordul- egy nagyobb volumenű szervezeti, működési, folyamat változás igényeként megjelent az amerikai-nemzetközi munkakultúra. Eleinte furcsa volt a folytonos "keep smiling"  a folyosón, de aztán észrevettem,hogy bizony kemény munka van emellett. 

A túl órák után pizzát rendeltek nekünk, taxicsekket kaptunk, masszázsra járhattunk ugyanakkor, ha kellett hétvégén is dolgoztunk. Kőkemény motivációval elérték, hogy a teljes BPR –t vagyis Business Process Reengeneering üzleti folyamat áttekintését, módosítását és informatikai háttérrel való megtámogatását időre és jól működve befejeztük! Minden hónapban megválasztották a hónap dolgozóját: Egy fénykép és egy üveg ital erejéig (amit 200 ember előtt adtak át az ebédlőben nem sajnálva erre az időt) úgy érezhetted magad, mintha legalábbis 2 szintet ugrottál volna ranglétrán. Én legalábbis így voltam vele. Jól esett,mert észrevettek a több száz projekt dolgozó között, tudtam, hogy jó az irány amelyen haladok és azt is, hogy megéri az erőfeszítés. Nagyon nagy löketet adott ez a Projekt számomra (még visszatértem a 2. fázisban is), mert itt tanultam meg igazán dolgozni: fókuszálni az adott problémára, projektszerűen látni a feladatokat,és még egy lapáttal rátenni, mert tudtam, hogy a jó munkának meglesz a gyümölcse. A képzési alteamben koordinátor voltam és 4 ember munkáját kellett összefognom. 3-an voltak majdnem szüleim korabeliek, de minimum 20 évvel idősebbek. Egy délután a megszokottnál is sokkal több munkánk volt, és az egyikőjük  gyereke beteg lett. Természetesen elment haza hamarabb, de így a másik 3 emberre hárult az ő feladata is. Nagyon belehúztunk és este 10-re sikerült megcsinálnunk. Őszintén megköszöntem nekik és megdícsértem őket a Teamvezetőnk jelenlétében. Mai napig emlékszem az arcukra!! Nekem óriási élmény volt, hogy felnőtt, nem pályakezdő emberek földön túli boldogságot élnek át, egy pár jó szóért, visszajelzésért.

Azóta sem tapasztaltam ezt meg sajnos, és én is az okát keresem, hogy hiába is lett teljesítményértekelő rendszerünk, ha a vezetők közül csak keveseket érdekel, de ami még szomorúbb a HR-es kollégákat sem. Mintha azon múlna a dolog, hogy egy csilli-villi rendszertől vagy egy tiszta folyamattól varázsütésre el kezdenék komolyan venni a vezetők, hogy  a visszajelzés az a saját érdekük is, hiszen egy dolgozó szárnyakat kaphat ilyenkor ami egyenesen arányosan kihathat a teljesítményére. És nem arról van szó, hogy az éves egyszeri teljesítményértékelő beszélgetést megejtik  (hiszen azzal bónusz jár, még ha beszélgetés nincs is, de az adminisztráció rendben van elvégre a kifizetés ehhez kötött) hanem arról, hogy egy jól működö teljesítményértékelő rendszerben a vezetők FOLYAMATOS visszajelzést adnak a beosztottaknak, az éves egyszeri nagy beszélgetés ennek csak egy kis szelete.

Egy másik téma, de azt hiszem ide kapcsolódik az a motiváció. Sport tagozatos iskolába jártam, ezért kötelezően kellett valamilyen edzésre járnunk. Heti 5 tesi óra és heti 2-3 edzés és hétvégi versenyek  mellett kellett még futónaplót vezetnünk. (amit a szüleink írtak alá) vagyis mindennap még 1-1,5  km-t futnunk is kellett. Megvallom őszintén, bár lelkiismeretes lányka voltam, igyekeztem jól tanulni és sportolni, néha a hátam közepére kívántam a futónaplót a futócipőmmel együtt. Egyik nap a kelleténél is jobban húztam az időt, nem akartam elindulni, már–már úgy tűnt, hogy aznapra nem lesz meg az igazolásom, hogy futottam (pechemre nem tudtam a szüleim aláírását lemásolni :-)) mikor Édesapám hazajött fáradtan a munkából. Látta a nyűglődésemet, és legnagyobb meglepetésemre sport cipőt húzott és mondta, hogy igyekezzek ha utol akarom érni és nem akarok sötétben futni. Olyan elemi erővel tört rám a bizonyítási vágy, hogy még az előírt penzumnál is többet teljesítettem, sőt másnap a cooper tesztem is magasan a várt szint felett sikerült. Életem meghatározó élménye volt, ami belém ivódott. Alkalmazottként azokra a vezetőkre néztem mindig fel, akik a hajóban ülve nem a szócsövet fogva irányítottak, hanem megragadták a lapátot és velünk együtt húztak. Akik nem csak elvárták a kollégáktól, hogy keményen dolgozzanak, de maguk is beletettek apait-anyait, ha kellett, közösen ötletelve még este 7kor is egy megoldandó problémán."

Ha megnyomod a like gombot, szavazatoddal hozzájárulsz, hogy az írója megnyerhessen egy állásinterjúra történő felkészítést. A véleményedre is kíváncsiak vagyunk, milyen visszajelzést adnál a cikk írójának? Szólj hozzá! :-)