Menekülj előre!

Talán már nincs is olyan ember az országban, akinek ne lenne legalább egy oka arra, hogy gyászoljon. Rokonok, barátok, ismerősök váratlan halála soha meg nem szokható drámaként érint meg mindenkit. Ha nem elhalálozás, akkor súlyos élethelyzetek, kudarcok, a megélt nehéz események és a meg nem élt jó események mind-mind veszteség oldalon várják a feldolgozást a lelkünkben. Minden, ami feldolgozatlanul marad, az élő sebként sajog. Olyan energiavesztő állapot ez, amely mindenkinél feszültséget, melléműködést eredményez. És hol máshol tudna ez a kibillent állapot igazán nagyot csattanni, mint a munkahelyen…

Egy munkaközösségben aktív életkorú munkavállalónak – legyen vezető vagy beosztott -, történelmileg egészen biztosan nincs tapasztalata arról, ami most zajlik a világban. Tapasztalati tanulás nélkül és ilyen alacsony gyász-kultúrával, mint ami a mi társadalmunkat jellemzi, igen nagy tipródásban vagyunk. Még az sem szokatlan jelenség, ha valaki önmagáról sem tudja vagy önmagának sem vallja be, hogy veszteség feletti nehéz érzéseket hordoz magában (akár hosszú éveken át), ami a kiegyensúlyozatlanságát okozza.

És mindezt munkahelyen...

A gyász több szempontból nehezen értelmezhető egy munkahelyen, hiszen nem elég, hogy érzelmi folyamat (és mint olyan, hogy kerülhetne munkahelyre, ugye?), ráadásul még egyénenként változó, mélyen személyes is. És ezen felül most egyszerre mindenki érintett valamilyen mértékben. De még fokozható a helyzet, hiszen nagyon sok embernél halmozott gyászról beszélhetünk, azt nem kell részleteznem, hogy milyen többrétegű, nagyhatású krízishelyzetek sújtják a családokat.

A megértést segítendő, muszáj hangsúlyoznom, hogy a gyász az gyász. Annyira egyedi, hogy nem létezik olyan, hogy „neki könnyebb, mert ő csak…”. Mindenkinek joga van a sajátjához, soha senki nem megítélhető aszerint, hogy „mennyire” vagy hogyan gyászol. A gyász belső folyamat, soha nem tudhatod, hogy kiben mi zajlik pontosan. Ráadásul létezik az elővételezett gyász fogalma is, amely azt jelenti, hogy attól, hogy úgy tudod, a munkatársadnak, nem halt meg senkije, előfordulhat, hogy egy orvosok által előrejelzett közelgő halál már elindíthatja benne a gyászolás lélektani folyamatait.

Mások halála, mások gyászolása - szintén különböző mértékben -, de elkerülhetetlenül felszínre hozza a saját elmúlásunk felett érzett ősi szorongást is. Amíg saját halálunk tényének elfogadása nem kerül bennünk nyugvópontra, addig az egyik legnagyobb félelem-érzetet mozgósítja bennünk. Ezek egyenként is elegendőek a kiegyensúlyozatlan viselkedéshez, nemhogy együtt.

Ha nem lenne igazam abban, hogy mindenki gyászol, akkor a pandémia okozta feszültségek, szorongások is elegendőek lennének arra, hogy megírjam ezt a cikket. Nem is kell ahhoz munkahelyben gondolkodni, hogy érezd a bőrödön az emberek közötti vibráló levegőt, a kiélesedő interperszonális helyzeteket, konfliktusokat, áskálódásokat, beszólogatásokat. De a mélyen beforduló, fájóan csendben lévő kollégák csökkenő munkatempója, produktivitásának „hanyatlása” is számos munkahelyen okoznak most nehézséget. Bizonytalannak tűnő vezetők, másképp kommunikáló munkatársak, lehet, hogy épp csak egy kicsit „furcsák”, de összeadódva ennek joggal érezheted a lehúzó erejét. És mivel te is érintett vagy, nem kizárható, hogy érzékenyebben, sérülékenyebben fogadod a külvilágtól jövő diszharmonikusabb impulzusokat. Elhordozni saját fájdalmainkat és közben megértőnek, empatikusnak lenni a másikkal, nos, valljuk be, igencsak nehezített pálya mindenkinek.

Mit lehet tenni?

Számomra nem kérdés már, hogy a járvány tanító szándéka az emberiség felnőttségének hiányára és a kapcsolatainkra igyekszik irányítani a figyelmünket. Meggyőződésem, hogy meg kell tanulnunk az összetartozást, az együttműködést, a közösségben való gondolkodást és ezt addig tanítják nekünk, amíg meg nem tanuljuk. Az Élet kínosan türelmes tanító, ki fogja várni, amíg szintet lépünk.

A kérdés már csak az, hogy mi mikor ébredünk rá, hogy rendezni kellene a kapcsolatainkat.

• Először az önmagunkkal való kapcsolatunkat. Az önismereti munka hiánya most súlyosbító tényező. De vajon tudsz-e empátiával, megértéssel, gyengédséggel fordulni önmagad felé nehéz és kiszolgáltatott helyzetekben?
• Vajon tudsz-e úgy nézni a kollégádra, vezetődre, hogy minden ítélkezést félretéve meglásd benne a szenvedő énrészét, akinek vesztesége van, kudarca, hiánya, sajgó seb a lelkén?
• Tudsz-e bármely embertársadra fájdalmadban, sértettségedben nem helyből rávetni magad és támadni vagy védekezni, hanem szelíd békével és együttérzéssel, akár mélyen a szemében meglátni, hogy gondja van, gyászol vagy „egyszerűen” szenved valamitől?
• Tudod-e szabályozni a saját vehemenciádat, agresszivitásodat, amelyet lehet, hogy benned is a fájdalom, kétségbeesés táplál és átélni, hogy a barátságosabb, kedvesebb közelítés téged is, a „megtámadott” felet is gyógyíthatja?
• Tudsz-e ellenállás, ellenkezés nélkül benne lenni olyan helyzetekben, amiről mindenki tudja, érzi, hogy több mint szokatlan, sőt nehéz, fárasztó?
• Tudsz-e megértőbb lenni, elfogadást adni?
• Tudsz-e reményt adni? Magadnak és másoknak? Olyat, ami, ha csak egy pillanatra is, de hoz egy kis nyugalmat, megkönnyebbülést, fellélegzést? Tudod-e a nehéz helyzetekben meglátni vagy másnak megvilágítani azt a kicsiny fényt, ami szerény ugyan, de mégis valami, amibe lehet kapaszkodni?
• Tudod-e tudatosan keresni a lehetőségét, hogy a magad módján ugyan, de hozzájárulj, hogy a „nagy leépülés” átforduljon „nagy felépüléssé”, fejlődéssé, hogy mindannyian inkább többek legyünk, tanuljunk és könnyebben együttműködjünk, mint előtte?

Eljött a megmutatkozás ideje, tedd bele a Nagy Közösbe a legjobb részed, akarj a kedvességeddel, elfogadással kapcsolódni. Hidd el, akárhogy csűrjük-csavarjuk, csak az ment meg bennünket, ha az áldozatiságunkból és az üldöző attitűdünkből felnőtté válunk végre. Ez kőkemény önismereti munkán múlik, semmi máson.

Amennyiben úgy érzed, hogy a jelenlegi helyzet próbára tesz, és a kezeléséhez, feldolgozásához segítségedre lenne szükséged, fordulj hozzám bizalommal. Találkozásaink alkalmával közösen vizsgálhatjuk meg, hogy így, hogy nincs biztonság, hogyan válhatsz te biztos emberré, hogyan és mi fog téged megtartani ebben a krízisben. De hidd el, már az is nagyon sokat tud segíteni, ha másfél órán át a mély együttérzésem és figyelmem kizárólag a tiéd lesz. Várom a jelentkezésedet. Elsősorban online, májustól személyesen a XI. kerületben található EJTK Pszichológiai Terápiás Központban is találkozhatunk. Nagyon várlak.