Menekülj előre!

Ha megfigyeled a mindennapi szóhasználatunkat, valahogy jellemzi egy erős, harcias megközelítés azt, ahogyan a mindennapjainkhoz viszonyulunk. Mi megvívjuk a csatát a betegséggel, küzdünk a kilókkal, harcolunk a bankkal, összecsapunk az értékesítéssel (ha marketingesek vagyunk), hadakozunk a gyerekneveléssel, háborúban állunk a szomszéddal, ja és vívódunk a karrierünkkel is… szóval küzdünk rendesen.  De miért is?

Azóta gondolkozom ezen, amióta – a régi szép időkben – HR vezetőként rendszeresen kellett egy Alberto nevű, mexikói származású amerikai vezetővel „kolloznom” (magyarosabb lenne a szkájpolnom?). Szóval egy ilyen virtuális térben folytatott beszélgetés alkalmával Alberto egy hirtelen váltással közölte velem, hogy ő egyetlen dolgot jegyzett meg a magyarokról történelmi tanulmányai során, nevezetesen azt, hogy Attila népe vagyunk. És akkor ő most jól visszajelzi nekem, hogy tényleg igaz az ránk, amit tanítanak rólunk a történelem könyvekben nekik, hogy micsoda egy harcos nép vagyunk. Én csak pislogtam bele a pici notebook kamerába, mint pocok a lisztben, mert sosem gondoltam így magunkra, magyarokra. Sőt, őszintén szólva, néha sokkal inkább jelenik meg előttem egy birkanyáj képe (itt elsősorban a hosszantűrés allegóriájaként), mint a harcos amazonoké, ha a társadalmunkra gondolok. Ezt a meglepettségemet Alberto kis magyarázkodással próbálta enyhíteni: megnyugtatott, hogy amellett, hogy Attila egy vad barbár volt a történelem könyvek szerint, azért nemes és intelligens ember is volt. Aha.

Tehát Alberto meglepett. De azóta figyelem ezt, „társadalmi önreflexióban vagyok”, és tényleg van benne valami, hogy mi azért jól elharcolgatunk. Legalábbis fejben. De ott nagyon.

Azt gondolom, hogy nagy személyiségfejlődési ugrást tud tenni az, aki ezt a harcos kedvet felismeri önmagában és igyekszik kérdésekkel felkutatni ennek a gyökereit, aztán azt is, hogy ez mennyire jó és építő stratégia számára. Mert legtöbbször megjön az a felismerés is, hogy hihetetlenül sok energiánkat elviszi az, ha irdatlan hevülettel csetepatézunk önmagunkkal, másokkal – miközben ugyanezzel az erővel lehetne bennünk béke, együttműködési szándék, nyugalom és segítőkészség. (Persze van olyan, amikor harcolni kell. Én nem az ilyen egyértelmű helyzetekről beszélek.)

Ha ez a „mindenáron torokra támadunk” ösztön – pusztán akár a felismerés révén is – csendesül, meglehet, hogy még a testedben is érezni fogod. Lazul az izomzat, csendesedik a légzés, csökken a feszültség. Ha folyton harcolsz, az azt is jelenti, hogy ellenállásban vagy, lehet, hogy ott is önérvényesíteni akarsz, ahol amúgy semmi szükség erre. Sok félreértelmezés alakulhat ki benned: a legjobb módja beazonosítani, hogy ettől a harctéri izgalomtól motiváltan éled-e a mindennapjaidat, ha kívülről igyekszel látni magad. Előfordul-e, hogy elmosódnak a határok és az életed azon területein is küzdesz, ahol nem kéne? (Mondjuk tény, hogy amúgy az élet egyetlen területén sem egészséges folyton harcolni.)

Hogyan ismerheted fel a harci kedved?

Tipikus esete ennek, amikor szeretetteljes nevelés helyett „izomból tárgyalsz” a gyerekkel (lehet, hogy nem is korának megfelelően), amikor projektfeladatnak tekinted a saját életed, amikor a sarki boltos néniben is az alkalmazottad látod és parancsolgatsz neki vagy amikor segítő kézbe is belemarsz. Jó, ha észre tudod ezt venni magadon. De ehhez változni akarás kell, nyitottság saját magad felé és az, hogy a szelíd nyugalom hozzáállásával együtt akarj működni saját magaddal, békében, mintha barátja lennél saját magadnak. Miért is nem vagy az? Ez elindul belülről és hat kifelé. Egyszerűen gyógyítja az emberi kapcsolataidat, ha visszacsillapítod a küzdés-kényszeredet. Szóval tedd le a fegyvert.

És ha ezt kipróbálod, meg fogsz lepődni, hogy hirtelen mennyi energiád lesz, mert nem folyattad el mindenféle felesleges csatározásban, eltűnhetnek kellemetlen testi tünetek, kivirulhatnak emberi kapcsolataid és felragyog a nap is, jobb lesz a hangulatod is. A saját életed tiszteld annyira, hogy nem teszed harcszíntérré. Legyen inkább kísérletező, önfeledt játszótér, ahol boldogság van, móka és kacagás. Figyeld szavaid: használj reménykeltő, vígasztaló, szeretteljes szavakat. Törekedj arra, hogy tetteid legyenek békéltető szándékúak, inkább csillapíts, mint hevíts és legyen megnyugtató veled egy térben lenni. Könnyen lehet, hogy harciasságodat mély tudatalatti  félelmek táplálják, de tudatos szinten minden szavad, szándékod lehet gyógyító hatású. Számodra és a környezeted számára is.

Ha a belső békéd, harmóniád eléréséhez szívesen fogadnád a segítségemet, egyszerűen csak vedd fel velem a kapcsolatot. Várom.

PS1: A cím részlet az Antilope Kid feat Luca: Kis hülye pillangók remekművéből.

PS2: Az inspiráló művek nem tükrözik egy az egyben a szerző zenei ízlését. 

PS3: Azonban a Kis hülye pillangók című dal minden sorából képes lenne cikket írni ugyanezen szerző.