Menekülj előre!

Ülsz az asztalodnál, üveges tekintettel nézel magad elé és biztosan tudod azt, hogy ha még egyszer megérzed a szája szagát, meghallod azt a sipító hangját és még egyszer felteszi a kérdést, hogy tudod-e tartani a dedlájnt, hát biztos, hogy fellököd magad mögött a széket, rácsapsz izzadó tenyereddel az asztalra, és beleüvöltöd az univerzumba, amúgy teli torokból, hogy te, ezt itt, így Nem. Bírod. Tovább.

Aztán melléd libben, és érzed a szája szagát, meghallod a sipító hangját és felteszi a kérdést: tudod tartani a dedlájnt? Ekkor te elnyomsz egy sóhajt és közlöd, hogy persze.

Ő elégedetten tovalibben, mézédes illatot húzva maga után. Hangosan csapódik mögötte az ajtó és az ürességben, amiben magadra hagyott, diszkréten megérinted a finom kis rángatózást a bal szemhéjad fölött. Szerény kis kárörvendés azért átfut rajtad, idétlen, amikor rúzsos a foga, de hülye lennél szólni neki. Közben nagyokat nyelsz, a nyelőcsöved alján érzed a gombócot, végülis jobb inkább arra figyelni, mint a kardiovaszkuláris jelenségre a mellkasodban. Elmosolyodsz, „ez jazz”, mondod magadnak. Ugrándozik a ritmus, de még mielőtt aggódnál, hogy kihagy egyet a szíved, gyorsan másik két ütemmel bepótolja. Meghúzod a kólás palackot, még jó, hogy egyedül vagy, a kis kibukkanó böffenet oldja a gombóc-érzést is, nincs itt semmi baj. A szíved ritmusa is visszaáll a normális kerékvágásba.

Kissé homályos a tekinteted, na, de lássunk neki a dedlájnnak, ahogy az a rúzsos fogú, vattacukor-illatú sales-es királykisasszony mondta volt… Közben erős görcs húzza a bal lábad, magnebéhat, gondolod, a nagyi is mindig azt eszi, ha „rajta van az ideg”. Persze megint elfelejtetted bevenni, nagy volt a rohanás reggel. A kávéra-kóla hatását hiába várod, se fel nem ébredsz tőle, se a migrénszerű féloldalas fejfájást nem szűnteti meg, muszáj lesz még egy ilyen kombó. Közben hív a párod, nem, nem felejtetted el a szülői értekezletet, most te vagy a soros. Este nyolc lesz, mire hazaérsz majd, de a kihűlt vacsora mellé csak elpattan valami jófajta rozé, a nap fénypontja. Mar a sav, ahogy rágondolsz, ezért elterelő hadműveletként inkább rutinosan befújod a migrén elleni „sinolt” az orrodba, a tizedik óta nem számolod, utasítás szerint pedig csak tizenkettőt szabadna, de most már össze kellene szedned magad valahogy, mert hát ugye a dedlájn. Az orrspray mámorában azonban megszavazol magadnak inkább egy kis madzsongozást. Ha nem fájna a fejed, nyilván álláshirdetéseket néznél, nem fog téged kicsinálni ez az egóbajnoknő, az biztos. Na, de mindent szép sorjában: most a madzsong segít. Lekapcsolja kissé a feszültségedet, segít kiüríteni a fejedet, ahogyan azt nem régen tanultad a mindfulness tréningen. Meg hát amúgy is fókuszban az itt és most, mikor, ha nem ma és ki, ha nem te, szóval jól van ez, most feszültségoldás kell. Kattintgatás közben amúgy is mindig tök jó gondolatok kúsznak elő az agyad legmélyéről, most például az, hogy a deadline az tulképp halott vonal? Hogy ami nekünk határidő, az az angoloknak halott vonal? Ha azt átléped ugrándozik kicsit a ritmus ott belül és végül meghalsz, vagy mi?

Hirtelen nyílik az ajtó, feltolod magad a széken nagy riadtan, egészen belemerültél a madzsongba, de szerencsére csukott szemmel is kiikszeled az ablakot, ha nyílik az ajtó.

A tünemény sipító hangon ismét beíveli a dedlájnos kérdést.

Amit válaszként sziszegsz, csak te érted: "ez jazz".

Elég?