Menekülj előre!

Sötétzöld ruhában jön be a kórterembe és izzad. Tolja a hordágyat, nekem hozza. Küzd a nevemmel, sok a mássalhangzó, mondja, középen doktor, sütöm el az apám „közepes” viccét, de nem nevetünk. Kéri, hogy vegyem le a felsőmet is. Nemet mondok és érzem, hogy jeges kígyó kúszik fel a gerincoszlopomon a rémülettől. Határozottan rámszól, hogy vetkőzzek már. Maga is melles, nem? Felszalad a szemöldöke, amikor nagy levegővel uramnak szólítom…

Uram, kérem, én nem melles vagyok, hanem… bőrös. Érzem, hogy nehezen használom az itt honos szavakat, pedig hallottam már párszor, de korábban legalább tudtam mosolyogni magamon, mint bőrösön. Most sírós a hangom, nehezen küzdöm le a félelmeimet és utálom ezeket a nyers szavakat. Nekem nem a mellemet kell eltávolítani, a combomat műtik, mondom élesen. Ja, mondja lazán, azért vetkőzzön csak le, teljesen. Festik a bőrgyógyászatot, magyarázom, azért fektettek a … a mellesek közé. Hümmög valamit, miközben méltóságom utolsó atomjait is magam mögött hagyva felkászálódok a hordágyra. Mobilon hívja a műtőt, miközben tol a liftbe. De-de, van még egy, mondja hangosan. Hanyatt feküdve száguldani a kórházon át „vanmégegyként” egy hordágyon: egészen más kilátás a világra. Nem jó.

Mire odaértünk, a műtőben lekapcsolták a villanyt, vége a műszaknak, nem tudták, hogy van itt még egy „potyautas”, lemaradtam a listáról, nem vártak. A személyzet elégedetlenkedik, egyre nagyobb az indulat, az aneszteznek újra be kell mosakodnia, elindult már haza… Fekszem a műtő előtt, a fejem felett fojtottan kurvaéletezik a műtő személyzete, már megint túlóra és nekik senki sem szólt előre. Neked biztosan ez a karmád, szólal meg bennem a HR-es énem, és annyira abszurd a helyzet, hogy nem tudom, hogy sírjak, vagy nevessek. Ezeket a mondatokat tegnapelőtt ugyanígy hallottam a bankautomatákat összeszerelő fizikai dolgozóktól.

Egy férfi lép hozzám meglepően udvariasan és elnézést kér a hangnemért, nem nekem szól, hajnal óta nyomják, nem tudták, hogy még én is jövök, de várjak csak nyugodtan, mindjárt kezdődhet a mellműtét. Felsikít bennem valaki, lezajlik egy féken tartott hisztériás roham ott mélyen legbelül, és a belső monológom már nem urammal kezdődik. Túl vékonyra sikerült hangon préselem ki magamból, hogy a combomat kell műteni, bőrös vagyok, bassza meg… De az utolsó szavakat persze már csak magamban mondom. (Botlás, korona igazít, továbbmegy.)

Megérkezik a műtétet elvégző orvos, kicsit megnyugszom, az altató orvos felém hajol, a maszk alatt még elmotyogom kétségbeesve, hogy csak a mellemet le ne…

Az altatás mámora még sokáig tart, hatalmasra nőtt kék hortenziákat locsolok a nyaralónk körül, paradicsomi béke ölel át. Fejem fölé borulnak a hortenziák, óvnak, védenek, simogatják a bőrömet, fúj a szél, csicseregnek a madarak és átfut bennem, hogy ez annyira szép, hogy még az is lehet, hogy meghaltam. De aztán hallom a nővér hangját, magyarázkodik az orvosnak, hogy miért hagyott ilyen sokáig aludni, hadd pihenjen, közben az orvos gyengéden paskolja az arcom. Igyekszem a szemébe nézni, sikertelenül, hat még a szer, jó cucc, de szédülök és émelygek. Aztán eszmélek és éles éberséggel váratlanul ellenőrzöm a melleimet, a lábamat megfeszítve irdatlan fájdalom hasít belém és én örömömben elbőgöm magam. Csendben ellazulok, potyognak a könnyeim és tengermély hálát érzek a lábamon lévő sajgó sebekért. Is.

A betegség, lefolyásának körülményei, a félelem, a veszteségélmény mély nyomokat hagyhat a lélekben. Ezeket hajlamosak vagyunk elbagatellizálni, lenyomni a múlt mély bugyraiba, jó már túl lenni rajta, ne feszegessük. Ha úgy érzed, hogy neked mégis túl mélyre ment és szeretnél tanulni, fejlődni a betegség által, érteni, hogy mi zajlott és mi zajlik, oldódni, regenerálódni vágysz, jelentkezz! A szomatodráma módszertan segíthet. És persze én is. 

PS: 

„...uncsi itt feküdni.

Nincs nálatok fasakk,

az időt elütni?”

(L’art Pour l’art Társulat)