Menekülj előre!

A Kékgolyóban sosincs sötét. Éjjel sárgás fények szűrődnek innen-onnan, derengő árnyak, meg-megmoccanó függönyök, mint a horrorfilmeken. Bámulom a plafont, és belefülelek a csendbe, ami nincs is. Ahogy sötét sincs soha, úgy csönd sincs. Még a falak is sóhajtoznak. Hajnali három óra van, oldalra fordulok és nézem őt.

Hosszú, barna haja csapzottan lelóg az ágyról, felém fordulva alszik vagy legalábbis úgy csinál. Nagyokat sóhajt, fáj neki. Nézem a csöveit, csöpög ki belőle a véres-sárga cucc. Még magamban sem tudom gennynek nevezni. Ha nem mondunk ki dolgokat, azok nincsenek is, ugye? Arcát néha megmozdítja a fájdalom, és én nézem őt, mintha lenne hozzá közöm. Soha életemben nem találkoztam vele korábban, találkozásunk ötödik percében azonban bejött az orvosa, meztelenre vetkőztette előttem és piros filccel megrajzolta a testén, hogy hol fogja levágni a bal mellét. A helyzet annyira nyers és megrendítő, hogy fizikai fájdalom nyilall belém és karcol meg valami nagyon mélyen lévő ősi szorongást. Felhorzsolódott és bemozdult bennem valami sérülékeny, valami védtelen. Szóval most már van közöm hozzá. Filctoll a testen, és a bennem élő kislány riadtan fejére húzza a takarót. A felnőtt nő azonban - erősen kapaszkodva az ágy szélébe - diszkréten elfordult csupán.

De most nem fordulok el. Túl van rajta. Egyenletesen lélegzik, megcsonkítva, felemásan süllyed és emelkedik a mellkasa. Még a nevét sem tudom, de addig nézem, hogy megszeretem. Látom arca vonásaiban az esékeny nőt, az anyát, akinek ezt az egészet férjével, kiskamasz fiával kell megélnie, önmagával és a világgal is rendben kellene lennie, szeretni, tükörbe nézni ugyanúgy ezután is, mint előtte. De vajon így volt ez? Szerette? És hogy fog ehhez a testhez elfogadással, harmonikusan viszonyulni, teljes életet élni… hogy lesz a szex, a felszabadultság, mi minden veszett el ezzel a levágott mellel? Hová lett egyáltalán? Mi történik a levágott mellekkel?

És elképzelem. Csorognak a könnyeim, szipogok és szorongok. Mostmár a felnőtt nő is fejére húzza a takarót. Amit nem látunk, az nincs is, ugye?

Persze mindig mondom, magamat tanítom, lélegezz, lélegezz…

Azóta kijöttem a takaró alól.

Csak ha nem értenéd az utamat a szomatodrámához.