Menekülj előre!

Feküdtem a csőben és közben a véremben festék keringett. Suhant az izotóp az ereimben és morbid módon eszembe jutott, hogy „mostan színes tintákról álmodom”. És igen, „kiszínezném vele az életem”, sokkal inkább, mint hogy zörgő gépben feküdve engem színezzenek ki.

Hogy van? Találom meg a menekülő útvonalat, amíg kérdezek sem figyelek magamra. A hökkenetet is meg lehet festeni színes tintával? Az asszisztens nő úgy meglepődik, hogy hirtelen nem is a kérdésre válaszol, hanem csendben bevallja, hogy ezt tőle itt, ilyen helyzetben még senki sem kérdezte meg. Elmosolyodtam, hogy biztassam. Nehéz, mondta ő, húsz éve ezt csinálja, a legnagyobb öröm neki az, ha legalább kétszer találkozik egy beteggel, de az ritka, itt ritka a visszatérő vendég. A betegeket sajnálja, de magát is. Kevesen vannak, kidolgozza a belét is, tudja, rá is hat az izotóp, meg a gép, hiába az ólomköpeny. Egész nap abban van, megszokta, de fáj a háta. Múlt héten temették a kollégáját, rák. És maga? Kérdezett vissza. Coaching folyamatban én kérdezek… Őöö, hát, jól, vagy nem is tudom. Szoktak itt jól lenni az emberek? Nevetünk, pedig nagyon nem akarom, hogy én bármit is úgy éljek itt meg, mint más emberek. Igényt tartok a saját tapasztalatomra – mentem mélyebbre és mélyebbre saját gondolataimban -, sem itt szokásos mintákba nem akarok illeszkedni, sem betegség tudatot nem kívánok felvenni, határozottan tudom, hogy nem akarom identitásommá tenni a rákbetegséget, de még a ráktúlélőséget sem. A saját, külön bejáratú, rám szabott, nekem szánt „élményt” akarom, tudom, hogy dolgom van vele, de semmiképp nem az, hogy beleragadjak egy szerepbe annyira, hogy a végén azzal azonosítsam magam. Remélem, találkozunk még… csak nem így.

A hölgy végül megköszönte a beszélgetést, és én kibicegtem a rendelőből, mint valami szárnyaszegett madárka (coachag, haha) és éreztem, hogy nem áll jól nekem a kórházi gönc.

Van egy magán élményem, azt hiszem, kicsit közelebb kerültem a halálhoz, mint életem folyamán eddig bármikor. Közelébe mentem egy olyan témának, közösségnek, amihez eddig nem sok közöm volt. Másik világ, másik szokásrendszer, de sem küzdelemnek, sem harcnak, sem győzelemnek vagy vereségnek nem akartam megélni, hanem együtt akartam vele működni, nem akartam félni, rémületben élni, hanem inkább érteni akartam, figyelni és tanulni magamról, másokról, erről a világról, amiben annyi szín és árnyalat van. Annyi hatás, sőt, trauma ért, amire valószínűleg egyáltalán nem voltam felkészülve. És igen, én is eljutottam arra a szintre, hogy dühöngjek, kikérjem magamnak, kétségbe essek. Sőt, megvolt a „mit vétettem én, mi az én bűnöm, amiért ezt a büntetést kapom?” kérdéskör is. Később „kurvaanyádoztam” is, szigorúan szomatodrámás, biztonságos környezetben, felszabadító volt. Voltam szeszélyes, bánatos és aztán merengő, hálás és szelíd. És igen, átértékelődnek a dolgok, kitisztul a kép, talán jobban értékelem azt, ami van, mélyebb és őszintébb hálát érzek megannyi dologért, ami mellett eddig elmentem vagy természetesnek vettem. De nem mozgathatja az életemet a rák és nélkülem nem megy, kell, hogy magamra számíthassak. És mára tiszta vagyok, alázatos és békés. 

A gyógyulást lehet egyedül megélni, csoportban vagy segítővel. A magányos út is tud gyógyítani, de talán egy segítővel könnyebb lehet. Ha jönnél szomatodrámázni, várlak, biztonságban leszel és szépen csendben kísérlek majd a gyógyulás útján. Szeretem ezt.