Menekülj előre!

A csapból is az folyik, hogy „az légy, aki vagy” (és persze érezd is jól magad közben), „éld a saját életed”, a jól hangzó „add önmagad”-ról már nem is beszélve. Annyira trendi, annyiszor hallottuk, hogy már csak halkan merem feltenni a kérdést, hogy te érted ezeket a mondásokat? Belegondoltál már, hogy milyen nehéz megválaszolni a „ki vagyok én” kérdést? Mit csinálok akkor, amikor az vagyok, aki vagyok, az hogy néz ki, mit érzek közben? Honnan tudom, hogy az már az? Milyen az, amikor a saját életemet élem és milyen, amikor nem? Van egyáltalán különbség? És ha adnád is önmagad, tudod-e, hogy mit kéne adnod és miért kérnek egyáltalán erre? Nem ez lenne az alap?

Meggyőződésem, hogy ez az egész önismereti kérdés tud minket egyensúlyba vagy egyensúlytalanságba billenteni. Egy megborult, bizonytalan helyzetben, egy életünket érintő válságban biztos, hogy a diszharmónia belülről indul. Valami zavar támad a rendszerben, kényelmetlen, csíp, szorít, nincs komfortérzetünk és úgy érezhetjük, hogy „támad a világ”. A siker nem vidít többé, a gyerek nem örömforrás, hanem nyűg, az édes-kedves főnökasszony is mintha ferdeszemmel nézett volna a büfében, és az eső is csak azért esik, hogy téged bosszantson. Aztán durvul a helyzet, senki nem válaszol a beadott önéletrajzodra, reggelente úgy ébredsz, mintha egész éjjel útépítő munkásként dolgoztál volna, egyre több a napközben bekapkodott algopyrin, ha trendibb vonalon nyomulsz, akkor a tonik-kávé citrommal, kifejezetten jó fejfájásra. Szóval az eredeti kérdésre visszakanyarodva, mindez történik veled, ott, a testedben lakó valakivel, aki azt tudja állítani, hogy „van egy testem”, tehát nyilvánvalóan abban a testben lakik valaki, aki te vagy ugyan, de mégsem tudod, hogy ki az a valaki, hogy kell azt megfogalmazni, hogy én vagyok én.

Pedig valaha volt erre tiszta válaszunk. Valószínűleg születésünkkor volt egy üde, kristálytiszta kép, színes, egyértelmű, talán még fénylő is. Aztán jött az anyád, és kicsit szépített rajta, talán az első gesztusaival jelezte már, hogy milyen módon vagy igazán elfogadható, milyennek kellene lenned ahhoz, hogy ő még jobbnak, még szerethetőbbnek láthasson/érezhessen. Korrigált egy kicsit ezen a képen, és te folyamatosan tanultad, tanultad, hogy az anyád fejében rólad készült képhez hogyan hasonlíthatnál még jobban. Aztán belépett a képbe az apád, a nagyszülők, fontos tekintély-személyek és mindenki gondolt rólad valamit, illetve a te jóságodról. Hogy hogyan vagy megfelelő, könnyen szerethető. A tiszta, csillogó kép kissé homályosodott, mindenféle leplek, kimetszések és toldások lettek rajta, attól függően, hogy mennyire voltál alkalmazkodó. Ha nagyon hajtott a szeretetvágy, az illeszkedés megnyugtató öröme, akkor nagyon valószínű, hogy a jelenlegi kép más már, mint amivel megszülettél. Hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy milyen volt az ott akkoriban, de ösztönösen érezzük, hogy ott van bennünk, őseredeti formájában. És eljön a pillanat, amikor ez az eredeti önvalónk már nem bírja magán a sok vakolatot, és ahányszor szembesül a mások által kitoldott-megcsonkított képpel, annyiszor igyekszik hangot adni annak, hogy neki, mindössze neki van létjogosultsága lenni benned. A folytonos megfelelési vágyaink, az elvárások szerinti működés, a szeretve, elfogadva levés hosszú éveken át fontos mozgatórugója az életünknek. A súrlódások, a nehézségek, a betegségek, a tragédiák azonban mind-mind azt jelzik, hogy valami meg akar születni végre, valami helyre akar billenni, valami újrakezdésre vár bennünk, valami jobbulni akar, fejlődni, növekedni, de már tisztán, pengeélesen, olyan gátszakadósan. Aztán jövünk mi, nagyerős egóval, lenyomjuk, hárítjuk és óvjuk-védjük a kényelmesre berendezett változatlanságot, ragaszkodunk béna, esetlen, boldogságot már nem hozó dolgokhoz, tyutyujgatjuk, dédelgetjük, pusztán azért, mert ismerjük. Cipeljük őket egy láthatatlan puttonyban, néha mi pakolunk bele dolgokat, néha hagyjuk, hogy mások terheljenek bennünket. A viihar után az élet újra lecsitul kissé, közepesen langymeleg lesz újra, pont elviselhető, így még kihúzzuk egy darabig. Aztán újra beüt valami, megint mi húzzuk a rövidebbet, újra fáj, megint elhagy, ismét kirúg, megint nem hív, és így tovább. És ebben a spirálban megindulunk lefelé.

Még az a jó, hogy van megoldás. Gyors, hatékony, homlokracsapós. Ha belenéznél a puttonyodba, kicsit ki is pakolnál belőle, gyere és adj esélyt magadnak egy felszabadultabb, élhetőbb életre! Szomatodrámázz velem! Várlak.