Menekülj előre!

Békés tavaszi nap volt. A tárgyalóba besütött a nap, hátulról világította meg óriási testét, így nem láttam az arcát. Egy pillanatra élveztem a helyzetet, szívesen maradtam volna így, beszélgetni valakivel, vakon, csak a hangjára hagyatkozni… és a testszagára.

Alig tudott feljutni a lépcsőn, zihált. Hideg volt a kézfogása, nedves, puha. Elhízott, hatalmas testén feszült az öltöny, elegáns nyakkendőjét szoros csomó rögzítette, ingnyakán átbuggyant a toka. Gyöngyözött a homloka, a megszokottól eltérő ideges vibrálás vette körül. Ahogyan textil zsebkendővel törölte arcát, reszkető kezén megcsillant a gépész gyűrű. Ötven körüli. Rezignáltan néztem és valami azt súgta, nem ő az én emberem.

A beszélgetés jól sikerült. Okos, intelligens ember ült velem szemben, tudása alapján a munkakör betöltésére kiválóan alkalmas lett volna. Megfelelő szakmai tapasztalattal, igaz, másfél év kihagyással. Akkor jöttek a súlyproblémák, megrendült az egészsége, magasvérnyomás is, mondja szuszogva. Néha felnyög, kezével segíti a lábát mozdulni, nem fáj, mondja, csak elzsibbadt. Piros pozsgás az arca, a szeme fehérje sárga. Elképzelem, de egyáltalán nem látom magam előtt, amint hangot talál a kisportolt vezetővel, vagy ahogy napi sok órán át egyik munkaállomástól a másikig futólépésben közlekedik és azt sem, hogy napi 8-9 órát bír a termelésben. Éppen ő képviselné kifelé a cégünket? hallom a fülemben az értékesítési vezető fojtott kérdését.

Percek óta feszengek, ahogy hallgatom, hogy sikertelen az álláskeresésben, nem érti, mi a gond, gyakran vissza sem hívják, ha mégis, akkor csak annyit mondanak, találtak nála alkalmasabb jelöltet. Nem kap őszinte visszajelzést, nem tudja, min kellene változtatnia, nem tud tanulni a helyzetekből, pedig már valami kész állásinterjús válaszokat tartalmazó anyagot is megvett. Öreg vagyok, biztos ez a gond, mondja. És elhiszi.

Milyen más oka lehet az elutasításoknak? kérdezem és ő csak mereng. Nem tudom, mondja végül, talán hiányzik valami az önéletrajzomból vagy nem tudom elég jól átadni, hogy milyen tapasztalatokra tettem szert. Lehet, hogy valami kommunikációs tréning is rámférne, jobban kéne érvelnem, bár a koromon az sem segít.

Hallgatom és figyelem, ahogy elkeni, elkerüli az önmagával való szembenézést, és megsajnálom. Döntök, hagyom magam kicsúszni az interjúztató szerepéből, nem tudok nem coach lenni. De ez nem coaching helyzet. És bár uralkodnom kéne magamon, érzem, hogy bekapcsol a megmentő énem. Nagy levegő. Fogd rövidre. Interjúztatsz. Nem coacholsz. Nem tanácsot adsz. Interjúztatsz. Nem pótolhatod be az összes HR-es elmaradt visszajelzéseit...

Nézze, ön nagy tapasztalattal bíró, remek szakember. Alapos és informatív az önéletrajza, felkészült az interjúra és azt hiszem, képességei alapján a kínált pozíciót be is tudná tölteni. Tágra nyílt szemekkel hallgat, ő is érzi, hogy fordulópont következik. Azonban, talán történt valami ebben a másfél évben, amióta otthon van és állást keres… Tudja, amikor zajlik egy interjú, a HR-es nem csak szakmai szempontok szerint kell, hogy felmérje az interjúalanyt. Közben arra is gondolnia kell, hogy milyenek a munkakörülmények, ahová a munkatársat keresi, ki lesz a vezetője, milyen kimondott és kimondatlan elvárásai vannak az új kollégával szemben. A HR-es ismeri a csapatot, tudja, hogy nekik milyen elvárásaik vannak. A HR-esnek vannak múltbéli tapasztalatai, emlékszik, ha valamilyen szempontból nem megfelelő kollégát választott. Ismeri a munkakört. A HR-es azokkal a „soha ki nem mondható” információkkal is dolgozik, amiről tudja, hogy bár „nem korrekt politikailag”, de az élet picit más… Megállok, ez vékony jég, fel is szalad a szemöldöke. A csapat, ahová az új kollégát keressük, rendkívül dinamikus. Nagy a terhelés, időben, volumenben, mindenhogy. Félek, hogy ez a tempó önnek megterhelő lenne. Rezzenéstelenül néz, műlégy effektus. Szóval öreg vagyok? Ezért utasítanak el? Kérdése rezignált, de azért csattan. Nem, nem gondolom, hogy öreg és azt sem, hogy ezért utasítják el. Nem azért, mert elmúlt ötven. Ön nehezen mozog, zihál, láthatóan fájdalmai vannak. Nálunk sem ülőmunkát végezne, nincs liftünk, úgy képzelem, hogy egy idő múlva önnek sem lenne komfortérzete és ismerve az elvárásokat, a vezetőt, folyamatos feszültségnek lenne kitéve, ha nem bírja a tempót. Úgy érti, a kövérségem miatt? És öreg is vagyok… Nem, semmi gond a korával. De munkára képes állapotban kell lennie, ha dolgozni akar.

Hát köszönöm szépen, mondta apatikus hangulatban és én sem éreztem eufóriát.

Az álláskeresők gyakran panaszkodnak arról, hogy nem kapnak visszajelzést a HR-esektől. Az igény természetesen jogos, szerintem is az a minimum, hogy valamilyen visszajelzést mindenki kapjon. De gondoltál már arra, hogy a HR-es lehet-e mindig őszinte? Elmondhat-e a telefonban, írásban olyan indokot, amivel nagyon kínos helyzetbe hozhatja magát, mert megkülönböztetőnek minősíthető, nem „píszí” és akár támadhatóvá válik? Mondhatja-e, hogy minden oké volt, de a szájszagodtól majdnem elájult? Hogy olyan izzadt és csapzott voltál, hogy így nem mer bemutatni a vezetőnek? Hogy mondataidból sütött a keserűség, a fásultság, akár idegkimerültség és még a legnagyobb jóindulattal sem látta beléd a belső tüzet? Hosszan folytathatnám még… Nyilván senki sem gondolja, hogy léteznek izzadt, keserű, rossz kisugárzású álláskeresők. De higgy nekem, léteznek. És nem az a célom, hogy paranoiddá tegyelek, hogy mindenképp valami baj van veled, ha nem kapsz visszajelzést. De sokszor előfordul, hogy magunkkal kapcsolatban nem látunk tisztán, nem vagyunk tudatában, hogy mit érzékel belőlünk a külvilág és hogyan.

Esélyed sincs, hogy éles helyzetben ilyen jellegű visszajelzést kapj egy HR-estől, mert egyszerűen nem teheti meg. A legtöbb sikertelen álláskereső hajlamos máshová azonosítani a problémát. Ilyenkor jön a „túl öreg vagyok” szindróma, „a minden HR-es hülye”, ’a világ összeesküdött ellenem”, azaz a hárítás.

Ha elakadtál, két dolgot tehetsz. Erősen hinned kell abban, hogy van kiút, a másik, hogy jelentkezel hozzám egy konzultációra és garantálom, hogy őszinte visszajelzést kapsz tőlem. Várlak. :-)